Ha eltávolítja a köröm gomba által sújtott el fog múlni

ha eltávolítja a köröm gomba által sújtott el fog múlni

Harminc ágyúlövést cselekedtek! A fejedelem kábultan hallgatta: ezt eddig nem tudta s nem figyelte meg, senki nem is tette szóvá a tanácsban: de ezeknek az egyszerű vitézeknek a szájában valami különös súlyt kapott a szebeni vendéglátás. Ő persze nem vette észre, hogy barátságtalanul fogadták, neki csak lövésnek és tisztességadásnak tűnt fel: most minden kifordult, más értelmet kapott… az igazság értelmét… S mámora még fáklyázott ez igazságnak és nagy tüzek lángoltak… — A szegény magyarságon, a szegény székelységen, mindenütt vígan élt a had: mulatságul jártuk az urakat, városokat, mindenütt országul ajándékozták a szegény vitézt: csak az egy Szeben morog s dérdur, semmi marha nincsen egy summába, mindent béborítottak a titkos házba… — Csak én egyszer vethessem csákányom neki ama bakszász ajtójának, de recsegni fog a palló, de zuhogni fog a sárgacsikó… Hogy a fejedelem nem szólt, egyre nyersebb s egyre tüzesebb lett a szó.

Végül már káromkodva s dühöngve, olyan sérelmeket soroltak fel, amikre csak most gondoltak s amiknek talán oka sem volt. A fejedelem hallgatása olaj volt a tűzre s a vitézek lelkében mint a puskaropogás sistergett ki az idegen faj elleni gyűlölet, a szegényeknek a gazdagokkal szemben érzett vadsága, a heverő katonának a szorgalmas polgárság elleni féktelensége s káröröme, a rombolás szédítő gyönyöre a csöndes és unalmas építkezők világa ellen… A fejedelemben nőttön nőtt a láz s az elszánt akarat.

Mintha megindulnának szívében s szíve szárnyán a büszke, bús fellegeken szálló sasmadarak, s a rabló király dögleső serege, a kaparók, gázolók, fészken tojók, rögben búvók ellen… — Hujjáhuj… III. A fejedelemasszony a szoba sarkában egy öreg karosszékben ült. Megfeszített érzésekkel nézte az igazságot, mintha csak az akaraton múlna: készen s felvont idegekkel várta a pillanatot, hogy megértse, ami történik… Senkit sem tűrt a szobában, udvari népe előtt nem mutatkozott: sértette, hogy azok, akik tanuja voltak egy hosszú éven át szenvedéseinek a számkivetésben s akik annyi várakozással s örömmel kísérték az úton s valahogy úgy képzelték, a paradicsom felé: hogy azok most arcát lássák, halványságát s bármit gondoljanak… De most nem volt már oly zsibbadt, kábult, mint az elmult két napon: az éjjel megtörtént a csoda, amely új emberré tette.

Aludni nem bírván, vénasszonyát felébresztette s bibliát olvastatott vele. Az asszony nehezen sillabizált s ő értetlenül hallgatta a szavakat.

De mikor a vénasszony azt olvasta, hogy: »Megjelenék pedig az Ur Salamonnak azon éjjel s mondá neki…«, akkor felijedt s kibuggyant belőle a keserűség az élet ellen, a világ ellen, az isten ellen, aki neki íme nem jelenik meg s hirtelen váratlan azt mondta: — Mondjadsza Kegyes…: vót-e mán valaha ily kemény szív?

De elébb a kezét a szájára tette, hogy a szavak mérgét elvegye, ha már ki kell mondani… bár ő alázatos cselédlelkével sohasem merészelte volna, hogy megbírálja az urai életét, s hogy beleszóljon asszonya sorsába… — Nagyságos és méltóságos úr, Báthory István uram, országbíró uram őkegyelme, a fejedelem őnagyságának apja helyett apja aki vót, olyan ember vót, hogy utolsó öt esztendejébe csak egyszer se szólott hitves feleségéhez… Mély csönd lett; szú percegett valahol a régi bútorban, az is tisztán hallatszott.

A fiatal asszonyban a vér lefolyt lassan a szívéből, valahol le mélyre. A vénasszony, aki csodálatos módon tudott kísérteti titkosan mesélni, halkan, egész lélekkel, szívvel és kétségbeeséssel, ünnepélyesen mondta: — S mikoron halálos óráját víjja, bémene hozzá az asszony őnagysága s mondja neki:… »jaj te kemény szívű…« Erre az ő öreg szíve újra elfacsarodott az uraknak e régi s elmúlt kínján, szeméből könnyek futottak ki s halkan, pisszegve mondta: — S az úr… csak befordula a falnak;… egy szó nélkül;… és meghala.

A jódos körömgomba elleni szer megértette. Ez volt nevelőatyja az ő urának… Dermedten feküdött, ujjai melle alatt összekulcsolva: s kiverte a halálos hideg; mintha a koporsó fedelét most tették volna rá… Mit keres akkor ő ez életben.

Mi várni s remélni valója van. Elevennek kriptája lőn e világ, melyből nincsen ha eltávolítja a köröm gomba által sújtott el fog múlni Mért jön a holnap, a holnapután, mért a többi élet… Ó; asszonynak lenni ilyen a gomba kezdeti szakasza a kéz körmein mellett… Ilyen világban, ilyen életek között… Mint valami zűrzavar s hűhó, lármázott fel a lelkében az ecsedi élet emléke… Vad s félelmes tanya a rettentő mocsár közepén, gémek s vadmadarak sűrű serege fogja el a napot s korhely és fekete emberek, marcona réti farkasok büdös és piszkos kastélya a vár… Iszonyatos híre a régi úrnak, az országbiró-nak, akinek nevében benne van, hogy: ő bír az országgal s minden benne valókkal… A vénasszony, fejét ingatva ült, ölében a szentkönyvvel s így mesélt s hangja nyíltabb lett és derűsebb: — Rodolfus császár komiszáriusa, mikor Erdéjbe jűne, tért volt be Ecsedbe, Bátori Estván uram őnagyságáhol, hogy a császár szükségire pénzt kérjen tűle.

kezelése köröm gomba az idősebbek kórház a körömgomba kezelésére

No, Ecsedben megszállt, Bátori uram gazdálkodtatott neki tisztességesen az városában ételvel, italval, abrakval, de harmadnapig audenciát nem ád vala neki: akkor béhivatja vala… Ó, lelkemadta; micsoda nagy úripompával fogadja vala.

S nem török, se tatár mívelte, ű császári felségének hadjai mívelték, németek mívelték, vallonok mívelték, hajduk miegymás, dúlók, kóborlók, császár kenyeresi pusztították el.

Eredj hát komiszárus uram a te császárodhoz; mondd meg: Bátori Estvány tiszteli, de pénzt egy fiát se ad… Hanem neked adok két arany ökröt, kivel elvonattathatod magad keresztül az sáron… A vénasszony fogatlan szájjal nevetett: — S ada neki két olyan kis öklömnyi aranyökröt, kibe vót egyikbe-egyikbe ezer arany; olyan módjával vótanak csenálva, hogy le tergyepűtek a kisjézus előtt a jászojho; oláj templomból hozta vót Bátori uram, mikor Mihály vajdát űzte ki az országbul; csak akkor üres vót a kis aranyökröcske… No az komiszárus azt mondá: »nem urak szálájába jártam, kirájok gyülekezettyibe álltam«… Ijen úr vót a szegény bódogult: erős természetű úr… Aztán újra felsóhajtott: — Ennek keze alatt nyőlt… ennek nevelésse a mi fejedelmünk… A fejedelemasszony megvonaglott: Egyszerre megkeményedett a szíve, erős lett ő is, ércerejű… Nem!

Nincs ura, férje többé… — Olvasd Kegyes, tovább a bibliát… Úgy érezte, most itt a csodák perce s feszült figyelemmel figyelt: a vénasszony tovább olvasgat a bibliában, ahol abbahagyta: — »Meghallgattam a te könyörgésedet…« A szívét ütötte ez a szó.

Mintha csak őhozzá szólana az ige; felelet gondolataira; megdöbbent: — »és választottam ez helyet magamnak áldozatnak házának…« az ő szívét… az ő életét… — »Ha mikor az eget megtartóztatandom, hogy ha eltávolítja a köröm gomba által sújtott el fog múlni ne adjon: és ha mikor az sáskának meghagyandom, hogy az földet megeméssze: isméglen, mikor döghalált bocsátandok az én népemre…« Összekulcsolta a kezét, értette, igen, ez mind el fog, ennek mindnek el kell következnie: bosszúállás és káröröm csirázott a szívében s ime itt van az isten igéje, amely máris igéri a beteljesíttetést… Ó, a biblia csodálatos könyv, isteni hangok valóban: ha a megfájdult szívű ember felüti bármely fokán: közvetlen és egyenes üzenetet kap az égtől… Nem lehet azt a rémülettel teljes elragadtatást kimondani, amely e szavaknak hallatára eltöltötte a fejedelemasszony szívét: van isten, valóban van hát isten, aki igazságot tesz érettünk, úgy amint mi magunk reméljük az igazságot.

De ő intett, hogy elég. Bethlen komoran, sőt szomorúan, lehajtott fővel járkált a szomorú utcákon. A város belsejében már nem igen látszott a török dúlások nyoma, a templomot, a palotákat már mind rendbeszedték, de itt kint, a várfal felé sok volt az égett ház. Némely helyen tíz-tizenöt puszta udvar volt, kormos gerendák, amelyek évek óta úgy állottak, s lakatlan udvarok, aztán egy-egy hirtelen épült faház… Mindenki látta, hogy kardos főember, nagy úr s alázatosan köszöntötték, azzal az alázatossággal, ahogy a tigrisnek köszönhet a bárány: fél s nem tudja, mely percben kapja be.

Egy szász polgár jött szembe, megállította: — Halljad csak; — mondta neki, — mért nem építettétek fel még a várost? A szász összehúzta magát ahogy tudta s alázattal mondta: — Nem tud, nem tud… A főkapitány németül ismételte el a kérdést, de erre a szász még nagyobb zavarba jött s egészen belesápadva ismételte, hogy: Iweesznit, iweesznit… A főkapitány összehúzta bozontos fekete szemöldökét… Ha eltávolítja a köröm gomba által sújtott el fog múlni, érezte, hogy a szász nem akar szólani s inkább süketnek s bolondnak tetteti magát.

Szegény nép kezdett összegyűlni körülöttük s kíváncsian ha eltávolítja a köröm gomba által sújtott el fog múlni az urat, aki a szásszal megállt. A főkapitány egy asszonyra nézett, aki ijesztő sovány volt, s a karján piszkos kis gyereket tartott. Az asszony úgy megijedt, majd összeesett, s a gyerek éktelenül elkezdett sivalkodni, oly iszonyú visítással, mintha betegség fogná ki rögtön.

MÁSODIK KÖNYV.

A főkapitány látta, hogy ezekkel semmire se megy s körülnézett, gyerekek futottak össze és az üszkös udvarok égett gerendáit fedezékül véve bátorságos távolból, mint a kuvaszok, lesték az uraságot. A csoportból kiállott egy kékkezű öreg ember, a süvegét kihúzta a fejéből s két lépést közelebb jött: — Csókolom a nagyságos uram kegyes kezeit, — dörmögte félnyakkal, az egész állát betakaró nagy bajusza alól.

Az öreg keserűen legyintett. Az asszonyok, akik egyre nagyobb csoportban gyűltek össze, bátrabbak voltak, mindjárt megérezték, hogy itt segítség jött s egyszerre többen is elkezdtek kiabálni, úgy hogy nem lehetett érteni: — Isten ellen való… égi fődi zsiványság… sok a latorság… nem hagyták megrakatni… ólba kell nekünk a teleken át kucorogni… — s más efféle szavakat hallott.

Tudta, ha sürgeti, csak elijeszti őket, hagyta, hogy magától kijöjjön a szó az emberekből. A nagybajuszú timár csendesítette volna a zajongókat, de azok mind arcátlanabbak lettek s a nagy gyávaság után vérszemet kapva, most már egyszerre tizen, huszan is beszéltek, s nagy csődület volt a kardos úr körül, mégis oly távolságban, hogy se illetlen, se veszedelmes ne legyen a közeledés.

Nyomorult alakok, beteg, kiéhezett, kelésekkel borított testek, fekete, soha vizet nem látott arcok, kezek, a hóban mezítláb járó, meztelen térdű, hasú, didergő nyomorultak… — Vétkezett Izráel s lopott, azért nem állhat meg, ellensége előtt — kiáltotta egy őrjöngő, aki aztán számtalanszor ismételte ezt a szót… — Egy igaz sem találtatik Isten előtt az élők közt, — kiáltotta a másik.

Az embernek nagyra nyílt a szeme, fölemelte a két karját s felzokogva ordította: — Rézmálon bizony, kertem, kőházom, két tehenem, három fiatal csitkóm, feleségem négy gyerekem halott, és én kalazsvári kaldus… A főkapitány nehéz szívvel nézte az összetörötteknek s nyavalyásoknak ezt a seregét, amely egyre fenyegetőbben vette körül… Akkor trombitaszó hallatszott s egy csapat lovas darabant vágtatott be az utcába, mire eszeveszetten futott szét a rongyosok pokolbeli serege.

A darabontok csaknem elgázolták magát a főkapitányt is. A lovasok megálltak. A főkapitány intett, hogy menjenek. Azok elléptettek, a lovak csattogó körmökkel vágták a keményre fagyott utcát, a katonák rendetlenül, tolongva félelmesen, vadul mentek tova.

The Project Gutenberg eBook of Tündérkert by Zsigmond Móricz

A főkapitány gyalog ment tovább s érezte, hogy az előbbi alakok újra kibujnak az égett házak falai megül, de nem mernek többet feléje közelíteni. Fájt a szíve: a fejedelem számára ötszáz gyalogos s ötszáz lovas testőrséget szavazott meg az országgyűlés.

E katonák jóllakottsága ijesztő volt az éhhalálba dűlt szegénység nyomorával szemben. Már tegnap deputatióban volt nála a városi tanács s könyörgött, hogy vigyék ki a sereget a városból, mert zendülés tör ki, a mult évi nyomorúság után itt nincs semmi s a szegények élelmét is meg kellett vonni már két hete, hogy a fejedelmi udvar számára élelmet takarítsanak meg.

Még így is már napról-napra rekvirálni kell a polgároktól, akik zúgnak s már épúgy el vannak keseredve, mint a szegénység, mert a kamarákat felkutatják a rekvirálók a pincétől a padlásig s akinél szalonna van, annyit nem hagynak meg, ami egy egérnek elég… Nem bírja a város a vendégséget… A főkapitány érezte a rettenetességet: a leigázottak nyomorát s a leigázók erejét… Érezte a bajt, ami fenyeget, hogy kell segíteni e nyomorult városon, amely egy ostromlott vár éhinségét szenvedi… Mit segíthet rajtuk a katonaság egyebet, mint azt, hogy kivonuljon belőle s hagyja magukra őket, hogy annyival is kevesebb szájat kelljen táplálni a városnak… Most a másik utcán új népcsődületet talált: az előbbi rongyosok hada ömlött újra elébe, egy házat vettek körül, amely magas, szigorú falaival egyedül állott az égett város rossz putrijai közt.

Kövekkel döngették a kapukat s szitkok s éktelen üvöltések hangzottak. Kihordjátok-e má a szászok pincéjébül a kenyeret? Bethlen még szomorúbban hogy a gomba többszörösen a lábakon tovább, föl a Piac felé, a templom irányában, a fejedelmi palota elé. Csatlósa a ház előtt állott a lóval, intett neki, hogy várjon rá s fölment reggeli látogatásra, mint minden nap, a fejedelemasszonyhoz.

Eddig egy nap sem fogadta. A fehér asszony ma is úgy ült az árnyékos, bolthajtásos szoba mélyén, mint aki a fény elől rejtőzik.

Az éjféli érzés még reggel is tartott s e délelőtti órán, fényes és csillogó szemmel ül: Hol van hát? Nem lehet ezt egy emberi szívvel felérni, nem lehet egy magános lélekkel kibogozni… Ezért lassan, mégis, lankadni kezd a lelke s egyre azt mondogatja magában, hogy: majd, majd… majd az isteni gondviselés megmutatja, megsegíti… Ekkor nyílik az ajtó s bejön rajta a vénasszony, a csöndes és jóságos lélek, aki valahogy elviselhetővé teszi az életet, mert levesz a válláról minden házi terhet, gondoskodik és figyelmes és nem-alkalmatlan tud lenni… — Bethlen uram esmég itt vagyon, — mondja csöndesen.

A fejedelemasszony összerezzen, megrázkódik. Mondják, a tündérlányok egy rázkódással le tudják vetni hattyúbőrüket s egy rázkódással újra fel tudják ölteni: ez ilyen rázkódás volt: a fejedelemasszony most felölti a hattyútollakat s azzal elfedi sebesült szűz lelkét… De ma már meg tudja tenni, tegnap, tegnapelőtt bizony nem bírta még: most elfogadja a látogatót… — Ereszd be Kegyes… várj… nézd meg, kócos vagyok-é?

Van segítség!

A vénasszony gyöngéden körülrendezgeti, de ő világért fel nem állana ott a sarokban, a homályban levő öreg székből; mint egy beteg, lábbadozó ül ott, törődötten, gyengén. Aztán várja, míg bejön a fekete nagy ember. Úgy fél tőle s mikor meglátja, úgy megörül… A Főkapitány komolyan, nyugodtan, lelki zavar nélkül lép be s jő előre. Körül kell néznie, hogy meglássa őt a sötét zugolyban, de tétova nélkül jön felé, de oly megnyugtató a bátorsága s a férfias deréksége.

Latinul köszönti, a szokásos hivatalos cerimóniával, aztán elmosolyodik kicsit, kedvesen s bátorítóan, mint a felnőtt ember, ha a beteg gyerekhez jön a betegágyhoz: — Nagy szép s jó üdőnk van.

ELSŐ KÖNYV.

Éjszakai fagyok járnak, de ahogy a nap feljő, úgy kisüt s oly kellemetes, hogy még a csap is megcsordul az ereszben. Bethlen szeme szék után mozdul s a fejedelemasszony szemét elfutja a könny: már látja, érzi, nincs mondanivalója: őróla… Csak vigasztalni jött. Bethlen széket fog, közelebb hozza s csak azért is úgy ül, hogy szembe legyen az ablak világosságával.

De mit kívánhat első évtől az ember… Tíz rettenetes esztendő háborúsága alatt egy udvarház épen nem maradott: ember csudálta, hogy valaki ura akar lenni ennek a romlott világnak, az öreg fejedelem örvendett, hogy lemondhatott s kitakarodhatott… A fejedelemasszony lágyan nézett a beszélőre, annak inkább a hangja hatott rá, mint a szavai: érezte, hogy ez meg akarja s hogy meg is fogja őt nyugtatni… Eleinte nem is figyelte a szavak értelmét, túlnehéz, idegen volt neki az ország dolgainak ez a magyarázása, de megtisztelve érezte magát, fölemelkedetten, hogy ez a komoly ember ilyen komolyan veszi őt.

Őnagysága úr volt, gavallér, azért vett a felséges osztrákházból való lányt: s folyton törökkel, harccal kellett bajoskodni: pedig ő tanulni, mulatni, csellengeni, idegen országokban utazni szeretett volna. Le is mondott egyszer a fejedelemségről is, hogy megy idegen földeket látni. Tordán elbúcsúzott az országtól, de aztán Szamosújváron megijesztették, hogy ha elmegy, elveszti az országot, világ koldusa lesz s a bátyja, Boldizsár lesz a fejedelem… Erre elfutotta a sárga irígység, megfordult, visszaüzent, hogy nem megy Olaszföldre, fejedelem akar maradni… Bizony kár volt; Boldizsár külömb legény volt, erős, okos, szép ember!

Kendy Sándor, ennek a mai Kendy Istvánnak az atyja, azután Kendy Ferenc, Kendy Gábor, Kovacsóczy Farkas, s többek; Gergely deák, fiscalis direktor; mind nagy hivatalbéliek, valami praktikát kezdtek… Azt beszélték, hogy meg akarták a fejedelmet fojtani. A fejedelemasszony fölrémült e szótól, ez egyszerű szótól, mely mint a puskalövés csapott reá. Bethlen nyugodtan magyarázott: Ettől nem szabad Nagyságodnak megijedni, ez az erdélyi udvarnál mindig így volt, aki útjában állt a másiknak, azt mindjárt el kellett ótani, mint a gyertyát … Az asszony üres szemekkel bámult a Főkapitányra, aki ezt oly egyszerűen mondta, mintha tréfát mondana, amin mosolyogni kell.

A hideg borzongatta a kegyetlen jövőtől… — Bocskay István uram akkor németes lelkű volt.

Mert Prágába nőtt, s Rudolf császárnak titkos tanácsosa volt, hát ő vigyázott az öccsére s a praktikásokat, így hívják nálunk, aki a fejedelem ellen konspirál, ellene esküszik… mondom, a praktikásokat ügyességgel mind összefogatta: Boldizsárt Újvárba vitték, ott megfojtották, Kendy Sándort, Kendy Gábort, Ifjú Jánost, Forró Jánost és Gergely deákot itt az ablak alatt levágták… A fejedelemasszony az ablakra nézett s kicsit borzongott, de megnyugodva a sors kérlelhetetlenségén.

Bethlen halkan folytatta: — Ez volt a mi édes hazánknak rettenetes veszedelme, ezeknek a törvénytelen s ártatlanul való megöletése, nem konspirátorok voltak ők, szegények, hanem a két nagy monarcha közt a békességet akarták… akkor volt az aurea aetas vége Erdélyben, azután kezdett elromlani; soha többet nem jő elő Báthory István boldog ideje.

A fejedelemasszony hallgatott. A fejedelemasszony valami kényelmetlent érzett: Bethlen, aki előbb lecsillapította s elhallgattatta, oly rideg-egyszerűen szólván a fejedelem-gyilkosságról, most a megölt fejedelem-gyilkosok iránt részvétet akart. Az asszony öntudatlan ellene szegült és ha ily boldogtalan nem lett volna, nem is tűri szótalan… — Akik ez ártatlan véreknek kiontásában tanácsosok voltanak, mind egytől-egyig hasonló szomorú véggel végezték…, — mondta Bethlen.

De mintha ő maga is érezné, hogy e ponton az asszony lelkében ellenmondásra talált, szinte harcosan, élesen, támadóan folytatta: — No akkor felrugták a békességet a török császárral… Nem akarom mindet végire beszélleni: Báthory Sigmond uram állhatatlan elméjű siheder fejedelmecske volt; háromszor lemondott, el is ment, meg visszajött, ránk hozta Básta hadát.

  • Létrehozva:
  • A kezelés nail gombák indított alakú leg
  • Olcsó készítményeket köröm gomba
  • Элвин мрачно усмехнулся.

Darabig itt fejedelmeskedett, akkor társzekereket rakatott meg erdélyi kincsekkel, arany-ezüst marhával, s elszökött véglegesen Prágába.

Mehetett, Erdély immár el volt foglalva, Básta generális kimondta, hogy egész Erdélyt egy kővárból, Szamosújvárból, a császár markában bírja fogni… Lehetett is, mert a vallon hadak Besztercétől Brassóig úgy sétáltak, mint a parádén, s minden élőt kiöltek és minden házat felperzseltek, ki mert moccanni? A fejedelemasszony hallgatott, nehéz volt neki.

Bethlen komoly szavait azonban nem akarta könnyű beszédre fordítani. István vajda, a nagy Báthory István nagy volt mint erdélyi vajda s nagy volt, mint lengyel király, de nehéz örökséget hagyott ivadékaiban, akik maguk is lengyel királyok vágytak lenni s ezzel vesztegették el a gyermek Erdélyt.

Pedig Erdély szép és jó birtok, csak élni kell tudni vele. Zsigmond éretlen nagyravágyása tíz esztendei nyomorúságot hozott ránk. A fejedelemasszony lassan megértette a mindenfelől prédának nézett kis Erdély sorsát. Egyfelől a török, másfelől a német: ezt nem érti meg más, csak aki a magáét félti… S hiába volt magános asszony, elhagyott és boldogtalan, fejedelemnek élte ki magát, birtoka volt neki Erdély s már féltette, mint ládáját, kincsét.

Most már úgy kell fordítani a politikát, hogy száz esztendő mulva embernek való életet élhessenek az emberek még Kolozsváron is… Hallgattak; a férfi arcán látszott az átélt nehéz élet nyomora, fiatal volt még, de mély barázdák voltak már az arcán s fekete szakálla legalább tíz évvel öregebbnek mutatta.

Mintha vihar tört volna ki, mintha az utolsó ítélet halálsivalkodása harsant volna fel, megfagyott ereiben a vér: néptömeg rohant az ablak alatt, s égre kiáltó üvöltés, fenyegető veszett kiabálás… A Főkapitány fölállott: — Nagyságod meg ne ijedjen, — mondta, — semmi baj: nincs itt sem a török, sem a tatár.

a kezelés gomba köröm program hogyan néz ki a körmök gomba után

A fejedelemasszony fel akart szökni, de a Bethlen lényéből valami nyugalom áradt s ő visszalankadt. Bethlen az ablakból nézte, hogy kitört a szász üldözés. A tömeg elrohant s ő látta a katonákat, akik nevetve néztek utánuk. Megcsóválta fejét s haragos arccal fordult vissza: — Gaz fattyai! Tudatlanul e világ dolgaiban, most egyszerre úgy nézett félve, ellenségesen, mégis bizalommal a Főkapitányra, mintha valakije volna, férfinak, erősnek; sziklaszilárdnak látta!

A fejedelemasszony sóhajtott.

köröm gomba cukorbetegek esszencia és körömgomba

Ez is a feleségére gondol… csak ő nem szólhat az uráról? Kinyújtotta kezét, önkéntelen Bethlen elé fehér ujjait… — Mondja kegyelmed… Róla semmit sem tud?

fluid kezelésére köröm gomba a gomba körmök kezelése jód és só

Bethlen vele együtt emelkedett fel. Mint s hogyan? A fejedelemasszony halántékához kapott, lágy, hosszú fehér ujjaival végigsimította arcát, hátrafelé hárítva hajait, aztán kinyújtotta kezét Bethlen elé s azt mondta: Bethlen lehajolt s megcsókolta a kezét.

egy tea gomba segítségével a köröm gomba gombás köröm végtagok

A fejedelemasszony megborzongott, férficsók nem érintette testét oly régi, régi idő óta… Mintha szűzi szemérmében sértődött volna meg, riadtan menekült hidegségének rejtekébe s fagyosan, keményen, elutasítva ismételte: — Menjen kegyelmed.

Bethlen még egyszer meghajlott s az arca komoly volt, sötét: — Látja Nagyságod: ez az ország… Unodalom az a fejnek, ha a sajgó sebre figyel a test bármely részin?

A fejedelemasszony magában maradt s szédelegve ment az ablakhoz, megtámaszkodott annak az oszlopában s mielőtt zokogva fakadt volna, rémülten hallotta meg a félrevert harangok iszonyú muzsikáját, amelytől megfagyott szívében a vér. Bethlen poroszlója vígan beszélgetett több katonákkal s a Főkapitány hallotta, hogy nevettek: — Melegük van a szászéknak… Perzselik a tűzrevalókat… — Fegyverbe, — kiáltotta a Főkapitány, — fussatok a városkapitányhoz, ha eltávolítja a köröm gomba által sújtott el fog múlni minden katona fegyverbe!

Vágtában ment lefelé, a Szentjób-út felé, ahonnan a tömeg üvöltése hallatszott. Egy keresztutcán lovascsapat jött, maga után rendelte őket. Mikor meglátta a tömeg a lovasokat, azonnal eszeveszetten futásnak indult s egy perc mulva sehol egy lélek sem volt.

Hüvelyszárazság: felejtsük el a kellemetlen tüneteket - HáziPatika

De a nagy szürke szász ház, amelynek nagy kőlábai alatt bazárok voltak, eltakarta a bent dúlók elől a katonákat s bentről ordítva, visítva, szűkölve, vad s veszett módon hányták ki az ablakokon át a bútorokat, ruhákat, lisztes zsákokat, embereket az utcára.

Bethlen harsányan kiáltott artikulálatlan hangon s az ablakban levők rémülten húzódtak vissza… Mire odaértek, sehol senki sem látszott a támadókból, egy pillanat alatt eltakarodott a csőcselék. Más oldalról a városi előljáróság futott a rombolás helyére, gyalog s fekete darabontjaik élén. A bíró ebben a pillanatban jajveszékelve rogyott le a földre: egy hullára, egy asszony hullájára borult, akit a tömeg a kőlábas ház ablakán vetett ki… — Testvéröcsém ez asszony, — kiáltotta a bíró s két kezét az égnek emelte… — Engem tesz felelőssé Nagyságod?

S most is két napra kívánta a várostól a vendéglátást és immár hatod napja vagyon ezerkétszáz katona az városon. A raktárak üresek, a népnek ennivalója nincs, a szegénységtől, mióta a katonaság bent vagyon, minden segítést el kellett húzni, a szegénység éhezik, a tavalyi szertelen szűk esztendő után mindenfelé éhség… Ezt tegye Nagyságod felelőssé a lázadásért… és most vágassa le Nagyságod a fejem, úgyis agyonvágták már a dúlók az egy testvéröcsémet, szegény Wajszpurgerné asszonyomat.

Olvassa el is